Tapolca- 2011. október 21.- Az 1956- os forradalom és szabadságharc valamint a Magyar Köztársaság kikiáltásnak alkalmából ünnepi megemlékezést tartottak a Katonai Emlékparkban. Előtte dr. Hilinger János emléktáblájánál és Tóth István áldozat sírjánál rótták le kegyeletüket pártok, civil szervezetek képviselői.

Emlékező beszédet mondott: Bajner Imre, a Tapolcai Általános Iskola igazgatója:

Tisztelt Emlékezők!

Ünneplő tapolcai polgárok!

 

A mai napon arra az1956. október 23-án kitört magyar forradalomra emlékezünk, amely a hamu alatt izzó parázsból hirtelen fellángolással, szinte elemi erővel csapott fel. Úgy tört ki, mint valami hosszan alvó, megdermedt lávával lefojtott vulkán, és hirtelen lángba borította a magyar lelkeket, a szabadságvágy kitörésében. Aztán egy-két nap alatt az egész országot, a társadalom minden rétegét magával ragadó szabadságmozgalommá szélesedett, majd a szovjet tankok dübörgése nyomán — véres szabadságharcba torkollott.

Agárdi László színész szavalatai emelték az ünnepség fényét.

1956 októbere visszanyúlik 1945-48-ra, amikor a szovjet megszálló csapatok szuronyinak árnyékában Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és sorolhatnánk még hosszan a neveket, akik elárulva hazájukat, népüket; Moszkva mintájára igyekeztek berendezkedni Magyarországon. Idegen kultúrát próbáltak ránk erőltetni, ezeréves kultúránk feladásával a parasztságot soha nem látott sarcadóval, a beszolgáltatás terheivel sújtották; a tudósokat, tanárokat tanaik megtagadására késztették, míg az alkotó-cselekvő munkájában megerősödött munkásságot a sztahanovista mozgalom oltárán áldozták fel.

Akik ezekkel az eszmékkel szembeszegültek és szembefordultak, a jól kiépített ÁVH besúgó hadai könnyen utolérték, és Hortobágy pusztájára kitelepítve, vagy Recsk haláltáborában találták magukat.

Félelemben, megaláztatásban és kiszolgáltatottságában élő nép robbant föl hát 1956. október 23-án, a megszálló hatalom és annak hű kiszolgálóival szemben. Ezért volt egységes a magyar nemzet és ezért érezte minden társadalmi csoport magáénak 1956-ot.

Bajner Imre emlékező beszéde közben.

A mai szomorú valóság ismeretében szinte irracionálisnak tűnnek Jakab Zoltánnak, egy 56-ban élő egyszerű mérnökembernek a szavai:

„Olyan feledhetetlen összetartozás- és együvé tartozás-érzése volt az embernek, hogy ez a mindig széthúzó magyarság végre egységes tudott lenni. Minden ember a testvérének érezte a másikat. Amikor sorba álltunk akár kenyérért akár vízért, vagy valami élelmiszerért, egymást előre engedő előzékenységgel fordultak egymáshoz az emberek. Valami csodálatos, katartikus érzés volt az emberekben. Mintha valami ezeréves átoktól vagy bűntől szabadultunk volna meg. Dávid legyőzte Góliátot. Igazi, belső felszabadultság érzése volt az a határtalan türelem és szeretet, amely az embereknek egymáshoz való kapcsolatában is kifejezésre jutott.”

Hasonló, mondatokban nehezen kifejezhető eufórikus érzésre emlékezhetnek vissza azon tapolcaiak is, akik átélték ezeket a történelmi napokat. Tapolcán a forradalomnak egy halálos áldozata volt: Tóth István. Az ő halála volt a szikra, amely elindította azt az eseménysort, amely a diktatúra helyi összeomlásához vezetett: a vörös csillagok és szovjet jelképek leveréséhez, a pártház felforgatásához, a szovjet emlékmű ledöntéséhez. A beszédem elején említett előzmények feszítették a lelkeket Tapolcán is. Történelem tanárként 1956 helyi eseményeit tanulmányozva különös tisztelet ébredt bennem a bátor, felelősséggel gondolkodó és tevékenykedő forradalmi vezetők iránt, akiknek köszönhetően nem folyt vér Tapolca utcáin. Ezt azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert azt a néha túl csorduló lelkesedést, amelyet az események gyors sodrása váltott ki, néha konfliktusokat is felvállalva kellett morálisan vállalható mederben tartani. Ilyen tiszteletre méltó vezető volt Gucsi István őrnagy a Tapolcai Járási Forradalmi Nemzeti Tanács elnöke, dr. Hillinger János a Tapolca Nagyközség Forradalmi Nemzeti Tanács elnöke, és titkára: dr. Fehér Károly. November 5-én Bertha Vince, a Tapolcai Nemzetőrség parancsnokaként józanul mérlegelve a helyzetet, a fegyverek letétele mellett döntött, így a beözönlő szovjet erőknek nem adva okot a vérontásra.

Hangodi László történész barátom Tapolca 1956-os eseményeit feldolgozó könyvét érdemes fellapozni. Engem jól eső érzéssel töltött el, hogy milyen sokan vállaltak szerepet és ezzel együtt kockázatot 55 évvel ezelőtt egy szebb és boldogabb jövő érdekében. Pedagógusok, vasutasok, orvosok, sofőrök, diákok, katonák, hétköznapi emberek mutattak nekünk példát hazaszeretetből, hűségből, emberségből. Többségük osztályrésze börtön, megaláztatás, elbocsátás, megbélyegzés lett. Emelt fővel viselték és viselik sorsukat. A mögöttem látható emlékoszlop tövében két éve márványtábla hirdeti el nem múló érdemeiket. Talán az emlékoszlop is kevés lenne, hogy minden ismert 56-os tapolcai hős nevét felvéssük. Elég ha a több száz bátor tapolcai asszonyra és lányra gondolunk, akik 1956. december 12-én néma felvonulással emlékeztek a forradalom hőseire és tiltakoztak a megszálló szovjet hatalom ellen. Persze tudom, hogy szubjektív vélemény, de rám a tapolcai események közül a legnagyobb hatást ezen a nőtüntetésen történtek gyakorolták: A rendőrkapitányság előtt a fegyverükre szuronyt tűző szovjet katonák, akik elállták a felvonulók útját, a Himnusz hangjaira megdöbbentek, ha nem is értették a szöveget, de érezték az imádság hangulatát és leeresztették fegyvereiket. Ez volt az a pillanat, amikor Tapolcán a Himnusz legyőzte az ellenséget.

Kedves tapolcaiak!

Október 23-án nem csak dicsőséges forradalmunkat, hanem az 1989-ben kikiáltott köztársaságot is ünnepeljük. Joggal kérdezhető: mi a lényegi kapcsolat 1956 és 1989 között? A 2012. január 1-jén életbelépő Alkotmányunk ezzel kapcsolatban a Nemzeti Hitvallás bevezető részében egyértelműen fogalmaz: „Egyetértünk az első szabad Országgyűlés képviselőivel, akik első határozatukban kimondták, hogy mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki.”

Mi tagadás, boldogok voltunk 1989-ben a rendszerváltozásnak nevezett időszakban, visszakaptuk ’56-os reményeinket, ám sajnos a dolgok nem úgy alakultak, ahogy vártuk. Mintha még ma sem tudnánk mit kezdeni visszaszerzett szabadságunkkal?!

Ma már szabadon beszélhetünk, kinyilváníthatjuk véleményünket, de sajnos visszaélünk vele. Ontjuk a trágár és közönséges beszédet, otthon, közösségben, médiában, divat lett a beszólás, a ripacskodás, minden gondolat szabadon kifejezhető, semmi és senki nem tisztelendő! Szülőként, pedagógusként közelharcot vívunk gyermekeinkkel nap-mint nap a helyes értékrend beépülése miatt – de gyakran úgy érezzük, hogy alulmaradunk azokkal szemben, akik a szabadságot szabadosságként értelmezik. Ha ezt tűrjük és nem szabunk gátat ennek a lelkeket nyomorító és igénytelenségbe döntő tébolynak, akkor méltatlanok vagyunk 56 hőseinek emlékéhez. Ők nem ilyen szabadságért küzdöttek.

A gazdasági válság és az elhibázott gazdaságpolitika következtében magyar családok százezrei kerültek anyagilag kilátástalan helyzetbe. Ezzel kapcsolatban olykor halljuk a Kádár korszakra nosztalgiával gondoló véleményformálóktól, hogy tessék, kellett nektek a szabadság, a nyitott szabadpiaci kapitalizmus? Egy valamit azonban ne felejtsünk el: erről 1956-ban szó sem volt. '56 nem a tőkének ígért szabadságot, hanem a népnek magának. Ezt hangsúlyozta a börtönéből kiszabadított, és a Kádár rezsimben elhallgatott és félremagyarázott Mindszenty József bíboros is: Idézem- „...egy egész nemzet kelt fel, hogy saját kezébe vegye sorsát. A nép kinyilvánította akaratát, hogy nemcsak az állam igazgatásáról fog szabadon dönteni, de munkájának hasznosításáról is. És a nép nem fogja tűrni, hogy ezt az akaratot bárki kihasználhassa és jogtalanul önző erők céljainak szolgálatába állítsa.”

Amikor napjainkban a kormány segítő kezet kíván nyújtani a reménytelen helyzetbe jutó családoknak és a spekuláns tőkét kordába kívánja szorítani, nem tesz mást, mint 1956 eszméihez kíván visszatérni.

Tisztelt tapolcai polgárok!

Én, személy szerint egy éve ismét bizakodva tekintek a jövőbe. Bármennyire is furcsának tűnik, erre az optimizmusra egy szomorú esemény, az iszapkatasztrófa adott okot. Ha rövid időre is, de újra felmutatatott a magyar nép olyan erényeket, amelyekre a pesti srácok vagy Bertha Vince derék nemeztőrei is büszkék lennének. A szükség óráiban, napjaiban a szolidaritás, az önzetlen segítség, összetartás lett úrrá ismét a nemzeten. Tapolcai polgárok, mentősök, tűzoltók, rendőrök, katasztrófavédelmi szakaemberek időt és energiát nem sajnálva segítettek bajba jutott honfitársaikon. Tapolca önkormányzata, helyi vállalkozások, névtelen – gyakran szerény anyagi körülmények között élő – adományozók, ajánlottak fel kisebb-nagyobb összegeket a károk enyhítésére.

Az elmúlt évtizedekben belénk nevelték, úgy szocializálódtunk, hogy sorsunk jobbra fordulását kizárólag az államtól várhatjuk. Én pedig azt mondom, hogy a megoldás egyénenként bennünk rejtezik. Egyénként kell megújulni, gondolkodni, cselekedni, bátorrá lenni, emberszámba venni a másikat, aktívnak lenni településen, közösségekben. És nem ütni, verni egymást, szó szerint és képletes értelemben is. A sokunk által tisztelt humanista, Csókai András professzor úr ezt így fogalmazta meg: „jóvá verni nem lehet senkit, csak jóvá szeretni”. Hát, ezen az úton kellene járnunk: a bátor jóvá szeretés útján! S akkor, nem volt hiábavaló az ’56-os áldozat!

Ehhez a gondolathoz kapcsolódva, Konfúciusz szavaival köszönöm meg megtisztelő figyelmüket:

„Aki azt akarja, hogy nemzetével minden rendbe legyen, annak előbb a családját kell rendbe szednie. Aki a családját rendbe szeretné szedni, annak előbb a saját személyes életét kell rendbe tennie. Aki pedig a saját életét rendbe akarja tenni, annak a szíve kell, hogy mindenekelőtt helyesen verjen.”

Az Önkormányzat, pártok és civil szervezetek is elhelyezték az emlékezés koszorúit és néma főhajtással adóztak a mártírok emlékének.

Oldal: Hírek- "mai szabadságunk az 1956- os forradalmunkból sarjadt ki"
Lap-FölDI- Online hírek és érdekességek - © 2008 - 2024 - lapfoldi.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat